Az indulásig 3 perc

Mintha jéghideg, hullámzó víz alól rántanának fel, úgy ébresztett fel a sípoló gőzös a hátam mögött. A szenes füst szinte teljesen belepte a mozdonyt és a peront. Nem gondoltam, hogy még ebben az életben látom Albertet. Igazi monstrum, legalább nyolc kocsit kötöttek utána. Igaz, fényes piros festése néhol már lepattant róla, mégis a krómozott betéteken úgy csillant meg a napfény, mint ezer apró csillag fénye.

Előttem egy kalauz terelt fel egy idős hölgyet egy másik vonatra. Ezt Big Boynak keresztelték. Külsőre Albert kiköpött mása volt, azonban ez már nem eregetett füstöt. A kocsikon nyitott antennákkal szívta magába az éltető áramot.

Izzadó tenyeremben a jegyek egyre jobban gyűrődtek. Az irányjelző táblán villogott a két célállomás, mindkettő egyformán húzott magához. De még most is csak földbe gyökerezett lábbal bámultam a peront. Egy gyermek szaladt el mellettem, majd fellökött.

– Anya, anya, várj máááár, nem akarok itt maradni! – Ügyetlenül kalimpált, hátán nehéz táska lassította őt.

Egy pillanatra megtorpant, kis fejét forgatva próbált rájönni, melyik vonatra is kell felszállnia. Gondolkodás nélkül odaléptem hozzá.

– Nálad van a jegyed, ifjonc? Segítek szívesen – mosolyogtam rá kedvesen.

Ügyet sem vetve rám, csak tovább bámészkodott, anyját keresve.

– Pít! Gyere ide, de azonnal! – Hangja késként hatolt át a peron zaján. Ahogy kihajolt az egyik kocsiból, integetett a fiúnak, aki rám sem nézve nekiiramodott, és gondolkodás nélkül felugrott az anyja mellé.

Ahogy felálltam, újabb sípszó – ezúttal a kalauzok ütemes dupla sípja – siettetett.

Elindultam hát Albert felé, mint minden nap az elmúlt évek során. Eszembe jutott a sok ködös reggel, amikor szinte úszni lehetett a párában. A kopott bőr aktatáska, gyomrában a céges laptopommal, megszokott súlyával húzta le a kezem, emlékeztetve, hova kellene mennem. Mr. Jones nagyon dühös lesz rám, ha nem érek be időben. A negyedév legfontosabb meetingjén be kell mutatnom a számaimat. Jól dolgoztam. Előléptetés, esetleg egy céges kocsi is várhat rám.

De mégis. A nyakamban lógó kamera a másik irányba vitt volna. A hegyvidéken végre fotózhattam volna. Egyedül az erdőben, a madarakkal. Tiszta levegő és nyugalom.

Megfordultam hát, és megcéloztam Big Boy második kocsiját. Az üres kis fülke, amit foglaltam magamnak, várt rám. Megfogtam a fémes kilincset. Kellemesen hűvös volt, és akkor bevillant.

Mi van, ha a képeim gyengék lesznek? Igaz, én rajongok a fülemülék iránt, de mi van, ha senki sem kíváncsi rájuk? Elmehetek akár szabadságra is pár hét múlva.

Ahogy álltam a kilinccsel a kezemben, a bajszos kalauz dörmögve odalépett hozzám.

– Valami baj van, uram? – Gyanakodva, de barátságosan végigmért. – Nem nyílik az ajtó? Vagy nem erre a vonatra szól a jegye? Mutassa csak! – Nyúlt volna a kezemben szorongatott fecnikért.

– Nem, nem, csak elvesztem egy gondolatban. – Elengedtem a kilincset, és bugyután hátrébb léptem, a kezemet elkapva az ellenőr elől.

Ekkor hideg géphang szólalt meg, hívva az utolsó felszállókat a két vonatra.

– Szerencse… – dadogtam bután. – Talán az segít.

Begyűrtem a két jegyet a zsebembe, és egy érdes kis érmét húztam elő. A hasán a királynő, a hátán egy szikár kis egyes. A kedvenc érmém. Igaz, a sok dobálástól már karcos és kopott volt, mégis rengeteg hasonló helyzetből húzott már ki.

– Ha fej, irány a cég – suttogtam magam elé, és kétségbeesve felpöccintettem a levegőbe.

Az idő szinte megállt. Néztem, ahogy a fémdarab csinosan pörögve száll a levegőben. Hol egy arc, hol egy szám csillant meg, és azon kaptam magam, hogy mindkettőnek egyformán szurkolok.

Ahogy az érme megkezdte a küzdelmet a gravitációval, mindkét mozdony felbőgött. Albert nagyokat pöfékelve elindult a város felé, míg a másik lágyan siklani kezdett az ellenkező irányba.

Hát elkéstem.

Ekkor az érme a földön pattogva gurulni kezdett a peron széle felé. Rohanni kezdtem utána. Szinte vetődve utána ugrottam, ám így az érmével együtt én is zuhanni kezdtem a sínek felé. Hátratekintettem, és egy alakot láttam magam mögött.

Kezében bőr aktatáska. Barna zakó, takaros kis kalap. Orrán kerek szemüveg pihent. Arcát mintha márványból faragták volna. Nem tudtam eldönteni, engem néz-e, vagy egyszerűen csak várja a következő vonatot.

Minden felgyorsult. Fejem hirtelen a síneket érintette, és mint a dühöngő óceán, ellepett a jéghideg sötétség.